A halálhír óta jár az eszemben egy fura, leginkább kifordított bundakesztyűre hasonlító mesefigura. A figura, akit Pom Pomnak hívnak, szóval ahogy ez a mesebeli jószág ül azon a bizonyos faágon, és himbálózik fel-le, ahogy a szellő mozgatja az ágat. A ma élete derekán járó korosztály (melyhez magam is tartozom) minden bizonnyal a lelke mélyén őrzi ezt a képet.
Persze Pom Pommal együtt Csukás István is eszembe jut, mert Csukás István és Pom Pom nem választható el egymástól. Ahogy a nagy ho-ho-ho-horgász vagy Gombóc Artúr sem. De persze nem csak ezek a halhatatlanná vált mesefigurák jutnak eszembe most, ha Csukás Istvánra gondolok. Eszembe jutnak emlékezetes, megrendítő versei is, az Ima a vadevezősökért, az Istenke, vedd térdedre édesanyámat, az Étellift a pokolba vagy az Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig. A sor persze hosszasan folytatható lenne, mert elég csak fellapozni Az üres papír elégiája, a Mintha átvágnánk Tahitin vagy a Metszet az időből, Szárszó, nyár című versesköteteit, hogy további nagy versek egész sorával találkozzunk. Költői életművének ismeretében nyugodtan kimondható, hogy Csukás István lírája a huszadik századi magyar líra egyik kimagasló teljesítménye. Csak mintha ezt a nagyszabású költészetet a mesék, a rajzfilmek árnyéka eltakarná. Legalábbis a szélesebb olvasóközönség elsősorban a meseíró Csukás Istvánt ismeri, a költőt talán kevésbé. Pedig ez a költészet Csukás István helyét a legnagyobbak között jelöli ki. Pomogáts Béla írja Csukás költészetéről: „Vitát kezd mindazokkal a tudós elméletekkel és modern kísérletekkel, amelyek értelmében a költészet fogalma végérvényesen és helyreállíthatatlanul kiüresedett (…). Csukás Istvánban mindig őszinte és természetes vágy élt az öröm iránt. Ép érzékkel, egészséges ösztönnel vette birtokába a test és a szellem köznapi örömeit. Egyszerű szavakkal tudott beszélni a mindennapi élet boldog élményeiről, kedvre derítette egy derűs nyári délután, egy asszonyi nevetés, egy tiszta ing.”
Csukás azon kevés magyar írók egyike volt, akit mindenki ismer. Aki esetleg nem ismeri, az is ismeri, csak nem tud róla, hogy ismeri. Neki sikerült az, ami tényleg csak a legnagyobbaknak sikerülhet: a magyarság kollektív tudatának részévé vált. Mint Jókai, Petőfi vagy Ady.
Nélküle máshogy festene ez az ország